Az iskolai integráció/szegregáció alakulása a településen – az 1997-es „különballagás” története

Az ’50-es évekbeli helyzetleírásokból és hivatalos dokumentumokból pontosan látszik, hogy a romák között igen magas volt az iskolába nem járó gyerekek száma. Az iskolába járók száma osztályonként maximum néhány főt jelentett csak ezekben az időkben.

A ’80-as éveben történt lényegi elmozdulás, ugyanis ekkora nőtt meg az óvodai-, és iskoláskorú gyerekek száma az intézményekben.  Lengyel jegyzeteiből és a mi beszélgetőpartnereink visszaemlékezéseiből is úgy tűnik, 1985-ben kezdődött el a szentmihályi telep körzeti iskolájában a szegregált oktatás bevezetése.

Az Alkaloida virágzásával, a dolgozói létszám gyors növekedésének hatására megnőtt az iskola tanulóin belül a magasan képzett, jómódú gyerekek aránya is, és ezzel párhuzamosan nőtt meg a cigánytelepek növekedésével a cigány gyermekek száma is az iskolákban. Amikor pedig a cigány gyermekek aránya egy kritikus határon túllépett, akkor vezette be az iskola az elkülönítést. Ennek magyarázatát pedagógiai érvek szolgáltatták, a telepi alsós gyerekek számára iskolaotthonos oktatást vezettek be, míg a nagyobbak számára ifjúsági osztályokat indítottak. 

A valóságban azonban nem következett be olyan mértékű növekedés az iskolába járó gyerek számában, ami a külön cigány osztályok létrehozását érdemben magyarázná, ráadásul így is sokáig igen nagy maradt a korai lemorzsolódás, a gyerekek egynegyede-, egyharmada a kétezres évekig továbbra sem fejezte be az általános iskolát.

1997. – a tiszavasvári különballagás

A „különballagáshoz” vezető közvetlen előzmények

A különballagás a cigányság társadalmi integrációjának és az oktatáspolitikának a kudarca Tiszavasváriban, illetve egy a helyi viszonyok sajátosságai mentén megkonstruálódó tünete.

Ahogy Hajnáczky Tamás szerint, a Kádár-rendszer végére „a »cigánykérdésnek« valamennyi területén az egymással ellentétes irányú törekvések eredményeképpen félmegoldások sorozatai keltek életre”. A nevelési és oktatási intézmények társadalmi tere – ebben a vonatkozásban is – egy sajátos találkozási-, és egyben (érdek)ütközési pont, amit sajátos helyzetbe hozott – többek között – a ’93-tól érvénybe lépő kötelező egy éves óvodába járás a jogi szabályozás, amivel új helyzet teremtődött.

„Több konfliktus lenne a magyar és a cigány gyerekek között, ha együtt járnának. (…) Kiránduláson voltak a magyar gyerekek és szóba került, hogy kinek mi lenne a legnagyobb kívánsága. Egy angyali kislány, kulturált családból, azt mondta, hogy minden cigány szűnjön meg a földről.”

A rendszerváltást követően az állam az oktatási intézmények működtetésének feladatait az önkormányzatoknak delegálta. Tíz-húsz évvel később ez azt jelentette, hogy a generálódó társadalmi, strukturális problémákat az erőforrás-, és eszközhiányos lokális intézményrendszernek a saját hatáskörében kellett volna megoldania, mindezt úgy, hogy egyszerre valósítsa meg az egyre nagyobb számú és mindaddig teljesen szegregáltan élő szentmihályi telepi gyerekek integrált és minőségi oktatását, illetve azt, hogy a többségi, értelmiségi szülők igényeinek is párhuzamosan megfeleljen.

Ahogy az a lentebbi mikrotörténeti gyűjtésből is látszik, a ’90-es évek közepétől kezdődően egyre gyakoribb témává vált az önkormányzat testületi ülésein a cigányság oktatásának a helyezte és az, hogy mindezt hogyan kellene kezelnie a város intézményeinek. Míg a ’80-as évekig a cigány gyerekek iskolába-nem-járása jelentette a pedagógiai- és társadalmi integráció kihívását, később már az intézményekben megnövekedett cigány gyerekek száma jelentette a megoldandó feladatot. A szentmihályi körzetes, Pethe Ferenc Általános Iskolában ’85-ban indult el az első teljesen külön oktatott cigány osztály, akik 1993-ban végzetek, mégis ehhez képest az első népesebbnek számító végzős osztály, 17 diákkal csak négy évvel később kezdett, ők lettek aztán 1997-ben a különballagók.

Az első külön cigány osztály létrehozása az Alkaloida gyárban dolgozó szülők részéről érkező nyomás eredménye volt, amely nyomás évről-évre nőtt, aminek következtében folyamatosan erősödött a szegregáció mértéke és formája. A helyi többségi társadalom aktivitásának a szegregációt megerősítő elemi voltak például a ’90-es évekből: 

• a közadakozásból épített külön ebédlő a nem cigány gyerekek számára,
• az iskola köré felhúzott palakerítés a szomszédok igényét kielégítve, hogy ne zavarja őket a cigány gyerekek zaja, illetve a terménylopás, vagy
• az ötletként felmerült egyhetes bentlakásos óvodai- és iskolai képzés lehetősége, hogy a gyerekek minél kevesebb időt töltsenek a „rájuk rossz hatást gyakorló” családjukban, saját szocializációs közegükben.

A kialakult helyzetet tovább feszítette, hogy 1996-ban bezárták a település kisegítő iskoláját, ahová különösen sok szentmihályi cigány gyerek járt. Közülük majdnem mindenkit a Pethe Ferenc Iskolába irányítottak át, még tovább növelve az intézményen belüli roma gyerekek számát. 

Emellett – egy újabb makrotársadalmi determinánsként – a ’90-es évek derekán a Bokros-csomag megszorító intézkedései is tovább nehezítették az intézményben folyó pedagógiai munkát, ugyanis ennek hatására az önkormányzat például megszüntette a pedagógiai asszisztensek alkalmazását, valamint a felsős cigány osztályok tanulói számára létrehozott délutáni foglalkoztatást. Ekkor szűnt meg az iskolai „egészségőr” pozíció is, aminek hátramaradt feladatai a helyi tanárokra róttak további tennivalókat. A gyerekekkel dolgozó tanárok így már nem csak a pedagógiai feladatokat voltak kötelesek ellátni, hanem a cigányság lakhatási- és egészségügyi problémáinak a kezelése is az ő gondjukba került az intézményen belül. Az egészségügyi vonatkozás (a tetű-, rüh- és ótvarfertőzés) végül az egyik hivatkozási pontjává is vált a különballagásnak. 

A három települési iskola között is folyamatosan erősödött a konfliktus, ugyanis a két város széli cigánytelep vonzáskörzetébe tartozó iskola kiállt amellett, hogy az integráció azt jelentené, hogy egyenlő arányban osztják el az intézmények között a cigány gyerekeket. Ez azonban érdemben sosem került napirendre, névlegesen a szabad iskolaválasztás, praktikusan meg a városi elit és a többségi szülők ellenállása miatt.

A Pethe Ferenc Általános Iskola kérelmet nyújtott be, hogy a cigány és nem cigány tanulókat minél inkább elkülönítse egymástól. (…) Ennek kapcsán elhangzik XX képviselőtől: „A Pethe F. iskolában valamilyen módon meg kell oldani azt, hogy a cigánygyerekek és a magyar gyerekek úgy járjanak iskolába, hogy a lehető legkevesebbet találkozzanak egymással. Hosszútávú koncepciót kell kidolgozni az oktatás és egészségügy terén”.  (Tiszavasvári 1995)   A Pethe Ferenc Általános Iskola kérelemmel fordul az Önkormányzathoz, hogy engedélyezék egy új osztály létrehozást, mivel az enyhe értelmiségi fogyatékos tanulók száma megnövekedett, így szükségesnek látják egy új osztály beindítását. Az évfolyamok összevonásának törvényes szabályai szerint csak az 1-3. évfolyamokat lehet összevonni. Az eddigi 33 fő az 1-8. évfolyamos tanulókból tevődött össze, ezért a törvényi előírások betartása érdekében 13 fővel egy első évfolyamot kívánnak indítani. (Tiszavasvári 1996a)   A korábbi évekhez viszonyítva a közoktatásban résztvevő fiatalok száma stagnál, míg a cigány gyerekek száma nő.  A cigány gyerekekkel – külön tekintettel a Széles úti településrészre – foglalkozóknak személyi juttatás kiegészítést, cigányprémiumot célszerű biztosítani. (Tiszavasvári 1996b)   Az alpolgármester a pedagógusi pótlék kapcsán javasolja, hogy a törvényhozás felé kérelmezzék, hogy a családi pótlékot ne a szülők kapják, hanem a gyerekek oktatásával, foglalkozó intézmények és pedagógusok, hiszen „ők végzik el a valódi nevelési feladatokat és nem a szülők”. A polgármester egyetért az indítvánnyal és tolmácsolni fogja az ötletet a minisztérium felé, mint jó megoldást. (Tiszavasvári 1997)

A Pethéhez képest a másik településszéli intézményt, a Vasvári Pál Iskolát, ahová a bűdi telepről érkező gyerekek jártak alapvetően más helyzet jellemezte. Ahogy az egykori gyepsorról kirajzottak a környező utcák házaiba az egykor ottlakók, úgy változott az iskolába járó cigány- és nem cigány gyermekek aránya is. Ennek megfelelően Bűdön sokáig integrált oktatás zajlott, egészen addig, amíg az iskola vonzáskörzetében nem cigány gyerekes családok is laktak. A II. világháború utáni 130-150 fős telep mára Bűd teljes nyugati felének belakásával egy hozzávetőlegesen 1000 fős szegregátummá alakult, így a vonzáskörzetének megfelelően a Vasvári Pál Iskola, egy szegregált településrészen működő, szegregált intézménnyé vált.

Még egy „izgalmas tényezőt” érdemes megemlíteni a ’97-re előálló helyzet előzményeivel kapcsolatban, – amire a történteknek először nyilvánosságot adó Magyar Narancs cikk is kitér (Kerényi 1997), és amire Lengyel is tesz egy rövid utalást (Lengyel 2013) – ez pedig a tanárok és diákok között generálódó személyes konfliktus. Az intézményi csoportdinamikai folyamatok is valamilyen formában részét képezték a különballagás ilyen formában történt megvalósulásának.

A különballagás eseményvázlata

A különballagás rövid eseménytörténetét az alábbi, 2. táblázat foglalja össze.

A különballagást kísérő nagy médianyilvánosság, – ami elsősorban az RPA megjelenésének volt köszönhető, mivel a nyilvánosság ereje volt az egyik legfontosabb eszközük, – sokáig tematizálta a helyi közbeszédet, ami rendkívül nagy feszültséget, fájdalmat, sokakban máig ható traumát okozott. 

Az eseményeket követően alakuló helyzet

A különballagásnak két közvetlen és hosszútávú következménye lett a települési oktatási integráció tekintetében (Ezt egy külön eseményvázlat formájában az következő táblázat jeleníti meg).

A történtek egyik következménye, hogy 2007-ben a három települési iskolát egyesítették és ennek kapcsán formálisan újra napirendre került a cigány gyerekek intézmények közötti szétosztásának kérdése. A visszaemlékezések szerint ez a központi iskola vezetésének, valamint a települési többségi társadalomnak az ellenállása miatt ismételten meghiúsult, miközben az integrációnak e módja például megoldás lett volna az EU-s pályázatok megfelelő kritériumaink teljesítésre. Az integráció (hiány) gordiuszi csomójának átvágását a szegregált Pethe Ferenc Iskola alapítványi kézbe adása hozta el, ami 2009-ben valósult meg.

Másik következmény, hogy az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (a továbbiakban CFCF) ismételten eljárást kezdeményezett a településen, az eleinte három, majd 2009-től két tagintézményből álló egyesített városi iskola szegregáló intézményi gyakorlata kapcsán a fenntartó önkormányzat ellen. Az Egyenlő Bánásmód Hatóság (EBH) újfent elítélő határozatot hozott, de mire az ítéletet foganatosítani lehetett volna, a Pethe Ferenc iskola már alapítványi fenntartásba került, így nem lehetett a jogkövetkezményeket érvényesíteni. A fentebb említett „gordiuszi csomó átvágása” ezt a problémát is megoldotta. Praktikusan megerősítve, de jogilag kikerülve az iskolai szegregáció problémáját.

Az így alapítványivá vált óvoda és iskola, amit a helyiek az alapítvány neve után ma is Magiszternek hívnak, 2021-ben a Magyar Pünkösdi Egyház fenntartásába került. Az intézménybe jelenleg csak a szentmihályi telepről érkező gyerekek járnak, mintegy 160-170 óvodás, és közel 500 általános iskolás. Az itt végző oláh cigány fiatalok nagy része a helyi szakképzőben folytatja tanulmányait, ahonnan a 16 éves tanktelezettség okán (is) gyorsan lemorzsolódnak. Ezzel a városi intézményrendszer szintjén az oláh cigányok valójában meg sem kezdett intézményileg támogatott társadalmi integrációja lezárul, végérvényesen a Széles-Keskeny úti telepre „száműzve” őket.

A település másik végén a Vasvári Pál Iskolában, ahová a bűdi romungró és a józsefházi oláh cigány gyerekek járnak a CFCF jogérvényesítésének hatására, az intézményfenntartó önkormányzat, majd a Klebelsberg Központ utasítása alapján felmenő rendszerben szünteti meg az oktatást. A gyerekeket a korábban elit iskolának számító, központi Kabay János iskolába irányítják, ami újabb lehetetlen feladatot és konfliktust generál mind az iskola, mind a régi települési családok között. A tagintézmények közötti szegregációra a gyerekeknek az egy intézményegységbe terelése nem megoldás, a központi iskolában az intézményen belüli szegregáció váltotta fel a tagiskolák közötti szegregációt.

A ’97-es különballagás előzményeinek és következményeinek a tükrében láthatóvá válik, hogy az ügy nem egy elszigetelt, egyedi eset, hanem a helyi szintű egyre határozottabb elkülönítési folyamatnak egy nagy láthatóságot kapó eleme, amely során nem az integráció kudarcának valódi okai kerültek az előtérbe, hanem annak csak egy szimbolikusan is fontos eleme.

A NEKI által lefolytatott vizsgálat ugyan megjelölte a problémát és az eset diszkriminatív pontjait, valamint megfogalmazott ajánlásokat a kialakult helyzet javítása céljából, amivel egyben támpontokat is szolgáltatott az önkormányzat és a civil szervezetek helyi célkitűzéseinek, de a valódi dezintegrációs probléma, annak lehetséges megoldásai és az ahhoz szükséges feltételek még csak naprendre sem kerültek.

A településen megvalósított elkülönített oktatás elindította azt a folyamatot, amelynek következményeként a „90-es évek végére „kimondhatóvá válik az addig kimondatlanul érvényesülő kirekesztés” (Lengyel 2013), amit az oktatási folyamatok mellett a különballagással párhuzamosan és hasanló minták mentén zajló „telepfelszámolási” program teljesített ki a téri kirekesztés vonatkozásában.

A ’90-es évek végén elfogadott Középtávú Akcióterv – ami a Partners Hungary Alapítvánnyal való együttműködés keretében öltött testet – a városban élő „cigányság helyzetének javítását” tűzte ki célul. Ennek keretében a különballagás helyszínéül szolgáló iskolát „több tízmilliós” költségen átépítették, kibővítették, továbbra is fenntartva a cigány tanulók elkülönítését. 

A program részeként a szentmihályi telepen is megindult a rendszerváltás utáni telepfelszámolási programnak szánt szociálpolitikai kedvezményes lakásépítési hullám. Lengyel Gabriella e folyamat kapcsán írja, „1997-ben elérte a Széles utat is az ún. szocpolos lakásépítés. Sajátos egybecsengése az eseményeknek, hogy ennek az évnek a tavaszán történt a botrányos különballagtatás is. Nem gondolom, hogy közvetlen összefüggés lenne a két dolog között, de hogy egy tőről fakad, és azonos irányba mozdítja tovább a cigányság sorsát, az bizonyos” (Lengyel 2013:65). A telepfelszámolási program részeként a Széles utca mellett egy önkormányzati tulajdonú legelőn megnyitották a Széles utca kiterjesztéseként a Keskeny utcát, és az összesen 85 szocpolos ház átadásával tulajdonképpen nem csináltak mást, mint kibővítették az oláh cigányok lakta telepet, végleg bebetonozva elkülönülésüket.

A Széles úti telep kibővítése és az iskolai szegregáció megerősítése mellett ebben az időszakban kísérletezett az önkormányzat a cigánytelepek esti kijárási tilalmának bevezetésével és a közmunkás igazolvány kiadásával, ami azt a cél szolgálta, hogy csak ilyen kártya birtokában lehessen a cigány személyeknek a város belső területein tartózkodni. Ezek az intézkedések a rendszerváltás előtti idők rendészeti megoldásainak eszközeit idézik, amik aztán a jövőben, a 2010-es években más formában, de hasonló mintázatok mentén ismét előkerülnek.