A települési zsidó közösség integrációja/szegregációja

Diagnosztikus értékű a zsidó lakosok emlékének elhallgatása, a helyi emlékezetből való kirekesztése. Ezt hűen tükrözi, hogy a két előzménytelepülés történetét feldolgozó, Gombás András által 1978-ban és Hunyadi József által 1980-ban megírt és megjelent köteteiben, gyakorlatilag nem tesznek említést a helyben élt zsidóságról. Pedig, ahogy a lentebbi mikrotörténet kapcsán látszik, a két kötet megjelenésekor már hozzáférhető volt Harsányi László A Bűdszentmihályi zsidó hitközség története című munkája, illetve a túlélő, illetve elszármazott szentmihályi zsidó emlékezők ismertek és elérhetőek voltak a településen.

Sokat sejtető, hogy Hankó András, „Tiszavasvári krónikása” 1995-ben a Tiszavasvári Hírmondóba készült interjúját, amit a zsidó születésű, helyi elszármazott Földes (Friedmann) Miklóssal készített, ekképp tartotta szükségesnek kommentálni: (…) életútját érdemesnek találtam, hogy leírjam, s vállaljam egyes nacionalista érzelmű emberek nem tetsző megjegyzéseit (Hankó 1995).  Ötven évvel a holokauszt után a helytörténész úgy érezte, ilyen kockázatot hordoz az interjú megjelentetése, miközben a helyi emlékezetnek nem része az itt élt zsidók története.

Az e kérdésben amnéziás helyi emlékezettel szemben, az 1975-ben Harsányi László által összeállított települési zsidó hitközség történet „Szabolcs megye egyik jellegzetes, mélyen vallásos hitközségeként” írja le a bűdszentmihályit. Az 1700-as évek második felétől 1951-ig élt zsidó közösség a településen. Az elszármazott visszaemlékezők azt mesélték, hogy „úgy szerették virágzó közösségüket, hogy egymás között – dédelgetve – »kis Jeruzsálemnek« mondták”.

Minden ellentmondásával együtt, az országos tendenciákat leképező helyi antiszemita megnyilvánulás-hullámok és a holokauszt ellenére, „a hitközség vezetői és hívei a helybeli keresztény lakossággal viszonylagos harmóniában éltek”. A község paraszti népessége „enyhe lenézéssel, némi idegenkedéssel”, a települési középosztály „merevebben” viselkedett a zsidó közösség tagjaival szemben. Ahogy Harsányi László írta, „így volt ez általában a Tiszántúlon”.

A zsidók települési elhurcolásának történetét Harsányi így foglalta össze: 1944. április 14-én aztán a Peszách ünnepét követő napon, vasárnap reggel 5 órakor a községi hatóság a közhírré tételének szokásos módján – kördobolás útján – közölte a lakossággal, hogy a zsidók nem hagyhatják el otthonukat. Kevéssel ezután a helybeli csendőrség – az úgynevezett községi hitesek, továbbá levente ifjak, leventeoktatók és az antiszemita érzelmeiről ismert Máté Mihály tanító, légoltalmi parancsnok segítségével – a zsidó iskola területére hajtotta durva módon a zsidó lakosokat. A délután folyamán 20-30 kirendelt szekér igénybevételével beszállították őket Nyíregyházára, illetve e városhoz tartozó Nyírjes-tanyai és a Varjúlapos-pusztai gyűjtőtáborokba. 652 volt akkoriban a bűdszentmihályi zsidóság létszáma. Közülük mindössze 91 élte túl a katasztrófát, a többiek – tehát 561 – mártírhalált szenvedtek, illetve a munkaszolgálat poklában pusztultak el.

A világháború után a családjukat elvesztett hazatértek nem találták helyüket a településen és fokozatosan elszivárogtak a nagyobb városokba, Nyíregyházára, Debrecenbe, valamint a fővárosba, illetve sokan külföldre vándoroltak. A Magyar Izraeliták Országos Képviselete a hitközséget 1951-ben megszüntette, majd a településen feleslegessé vált hitközségi ingatlanokat értékesítette. Az 1903-ban épített klasszicista zsinagógát nem sokkal ezután lebontották és az alapjaira felépítették a nagyközség művelődési otthonát. Ma a helyén a város kulturális és közösségi központja, a Találkozások Háza áll. Bűdszentmihály Tiszabűd felé eső, az egykori zsidók lakta részén épült fel a mai Tiszavasvári város központja.

A szentmihályi zsidóság a falunak a Bűd felőli szélén, tulajdonképpen a két falu közé ékelődve élt.