A szegénység rövid története a településen

A két viszontagságos történetű, egymással sokáig igen ellentmondásos viszonyban álló szomszédos felső-tiszatáji település, Tiszabűd és Bűdszentmihály, a II. világháborút követő közigazgatási átalakítások során egyesülni kényszerült. Az így létrejött nagyközség 1952-ben kapta a Tiszavasvári nevet.

A gazdasági- termelési-, illetve tulajdoni viszonyok háború utáni teljes átalakítási szándéka, helyben alapvetően a mezőgazdasági, valamint az ipari viszonyok megváltoztatását jelentette.

A településnek otthont adó, a Tiszától Nyíregyháza vonaláig húzódó Tiszántúl észak-nyugati tájegységének általános jellemzője, hogy – a Tisza elhúzódó szabályozása után – a homokos és rossz vízgazdálkodású, az agrártermelés lehetőségeit korlátozó talaja miatt a növénytermesztés csak a XX. század derekán megépített két főcsatorna elkészültét követően virágozhatott fel.

A Horthy-rendszer által „örökölt” és a két földosztással érdemben nem sokat változó földbirtokrendszert Szabolcs vármegyében a nagybirtokok aránytalan túlsúlya és a kisbirtokok életképtelen tömege jellemezte.

Hűen tükrözi az ún. kisbirtokosok helyzetét, hogy 1924-ben a Nyírvidék tudósítója arról írt, hogy az egyik község lakosainak képviselői azzal keresték meg az uraságot, hogy vegye vissza a számukra odaítélt földet, mert nekik munkalehetőség kell, nem a kiosztott föld. (idézi Szászi, Vinnai 1993:411)

A tájegységben kialakult tanyavilág, a „bokrok” cselédsége valamivel kiszámíthatóbb életet élt, még ha a munkaerő túlkínálatából fakadó bizonytalanság, az évente megújított cselédszerződések erős kiszolgáltatottságot is jelentettek (Szászi, Vinnai 1993, Sulyok 2008).

A mezőgazdaság mellett, az ipar és a kereskedelem sem biztosította a megélhetéshez elégséges munkalehetőséget a helyben élők számára. A régiót a szocialista korszak iparosodása is csak későn és akkor is csak kisebb mértékben érte el. Ebben a tekintetben is egyedülálló a Tiszavasváriban alapított Alkaloida gyár és annak története.

Fontos, hogy a régió településeinek lakossága nem élt a születésszabályozás eszközeivel, így a lakosság, különösen a kedvezőbb átmeneti időszakokban gyorsan túlnépesedett. A régiónak máig jelentős szerepe van az ország népesség-utánpótlásának biztosításában. Ennek egyfajta mellékterméke, hogy errefelé viszonylag régi hagyománya van az ingázásnak, ami itt nem feltétlenül jelenti a települések kiürülésének első lépését.

Mindezzel együtt, a megyei hivatal vezetése már az 1929-es válságot megelőzően súlyos és kezelendő problémaként határozta meg a munkanélküliséget és az ezzel összefüggésbe hozott, például Kanadában való kivándorlást (Szászi. Vinnai 1993).

Az I. világháború utáni hatalmi-, politikai- és gazdasági viszonyok alakulásával, a szociáldemokraták legalizálódásával az országosan formálódó agrárszocialista mozgalmak megyei és települési szinten is megjelentek. Fontos azonban, hogy Bűdszentmihályon ennek már hosszú, hangsúlyosan megjelenő módon, legalább 1850. óta tartó előzménye volt.

A Dadai alsó járás főszolgabírója 1931-ben levelet küldött a főispánnak a bűdszentmihályi szocialista szervezkedésről, amit a levélben valamiféle forradalmi helyzetet váró közhangulatként jellemez. A főszolgabíró 1500-on felülire teszi a beszervezett szociáldemokrata párttagok számát a nyolcezres lakosságszámú községben. A főszolgabíró véleménye szerint a környező községekben sehol sem olyan „megátalkodott” a szervezkedés, mint Bűdszentmihályon. A levélben így jellemzi a helyi szociáldemokratákat: „A szociáldemokrata pártba beszervezettek Bűdszentmihályon nem annyira szociáldemokraták, mint inkább elégedetlen elemek, akik azt hiszik, hogy a szociáldemokrácia hozzásegíti őket a jóléthez, azonban, ha ezt nem fogják a szociáldemokrácia által elérni, úgy inkább a kommunista irány hívei lesznek.” (Gyarmathy 1982)

A politikai élet, ahogy országosan, úgy helyben is jobbra tolódott, e folyamatnak a megyei történetéről Szászi és Vinnai azt írta, hogy „a falusi szervezkedések a harmincas évek közepére lényegében széthullottak, (…) az elmaradott szabolcsi falvakban egyre inkább megerősödött a szélsőjobboldali és nyilas pártok befolyása” (Szászi, Vinnai 1993:428).

A II. világháborút követő időszak

A II. világháborút követő társadalmi átrendeződés természetes módon, de a régió viszonyrendszerének sajátosságai mentén érintette a helyi berendezkedést, többek között például a közigazgatás átszervezését is. Ennek részeként jött létre maga a város, több tanya és tanyaközpont, valamint két település egyesítésével. Orbán Sándor a Tanyaközpontosítási kísérlet a felszabadulás után Szabolcs-Szatmár megyében című munkájában így ír erről:

„A fordulat évét követően a szocialista állam tervező és építő munkája felölelte a területrendezés (közigazgatási határok, belterületek stb. megállapítása) több, régóta racionális megoldásra váró teendőjét is. Bár a tanyavilág problémái jóval bonyolultabbak voltak annál, hogy sem azokat egyszerűen, főleg máról-holnapra valaminő igazgatási és területi átszervezéssel fel lehetett volna számolni, mégis a kormányzat alapvetően a tanyai szórványok központosításával, majd községesítésével kívánt célt érni. (…) A tanyakérdés rendezésének szempontjait meghatározó központi direktíva világosan megfogalmazta, hogy »a termelőerők megfelelő csoportosítása« óhatatlanul maga után vonja »a kisparaszti gazdálkodáson felépülő települési rendszer megfelelő átszervezését is«.” (Orbán 1985:197) 

A mezőgazdasági „termelőerők megfelelő csoportosítása” természetesen a téeszesítést jelenti. A mezőgazdasági viszonyok újjászervezésének három óriási léptékű beruházás is a részét képezte a település szűkebb pátriájában: a két főcsatorna, illetve a tiszalöki duzzasztómű megépítése.

Ahogy fentebb már érintettük, a Tisza szabályozása a település körüli földek kiszáradásával járt, ami után évtizedekbe tellett, hogy a mezőgazdaság megtanuljon alkalmazkodni az új környezeti feltételekhez. Érdekes és fontos, hogy a XVIII. században a település 16 ezer holdas határának csupán egytizede volt szántó. A többit részben a Tisza áradása miatt víz borította, illetve legelőként, kaszálóként hasznosították. Az állattartást az 1800-as években kezdte felváltani a növénytermesztés, ami aztán egyre nagyobb részt hasított ki magának a helyi mezőgazdasági tevékenységből. A Tisza-szabályozása révén váltak megművelhetővé, a csatornaépítésekkel locsolhatóvá a környékbeli földek, ami a téeszek létrejöttével és az ipari mezőgazdaság kialakításával a lakosság a korábbiaknak jóval szélesebb köre számára tette azt lehetővé, hogy megéljen a földből (Lásd bővebben Kerekes 1986).

A fordulat utáni új élet ipari bázisának megteremtése a környéken a majdani Tiszaújváros létrehozásával, 1953-ban egy 200 MW-os, széntüzelésű hőerőmű építésével kezdődött Tiszapalkonya határában. A hőerőmű, a villamosenergia és az iparigőz szolgáltatás megalapozta a később megépülő ipari nagyüzemek (pl. Tiszai Vegyi Kombinát, Tiszai Finomító, Olefingyár, Tisza II Hőerőmű) kialakításának lehetőségét.

Tiszavasvári Hajdúnánás felőli szélén, az Alkaloida gyárban 1927. óta Kabay János világraszóló innovációjaként a fájdalomcsillapítás alapanyagául szolgáló morfingyártás folyt. Közvetlenül a háború utáni időkből, a majdani Tiszavasvári bűdszentmihályi részéről, két mikrotörténet segít megidézni – a mezőgazdasági iparon túli – a nagyon szegényes települési ipar vonatkozásában történteket. A két keretes írásban megosztott történet egy-egy alulról szerveződő társadalmi kezdeményezést idéz meg, ami a helyben élők egykori társadalmi aktivizmusát is jól példázza.

Az 1945. VI. törvény értelmében, az elhúzódó módon megvalósuló földreform eredményeképpen az összes földterület mintegy 35%-a került a 642 ezer földigénylő birtokába. Országszerte óriási probléma volt a mezőgazdasági gépek és eszközök hiánya. Bűdön és Szentmihályon is nagyrészben sérült, de még használható mezőgazdasági gépállomány maradt csak. Mivel az iparosok földet nem kaphattak, szövetkezetbe tömörültek és így próbáltak közösen megélhetést biztosítani saját maguk számára. A jelmondatuk az volt, hogy ha a föld azé, aki azt megmunkálja, a gépi berendezés legyen azé, aki azt szakértelemmel tudja javítani és kezelni. Az elsődleges cél nem a haszonszerzés volt, hanem az, hogy minden földdel rendelkező időben, jó minőségben és olcsón fel tudja szántani a rendelkezésére álló területet, amivel nemcsak a gazdák, hanem az egész település jól jár. (Lásd reszler 1986) Az Alkaloida gyárat 1950. januárjától több mint huszonkét évig Varga János vezette, aki egy interjúban azt mesélte, hogy a háború után időleges vezetők váltották egymást a gyár élén és a részvényeseknek semmilyen elképzelésük nem volt arról, hogy mi legyen a gyárral. Varga elmondása szerint a munkások képviselői 1947. őszén megjelentek Pesten a részvényesek ülésén, majd elmentek Bán Antal iparügyi miniszterhez is, hogy az államosítást szorgalmazzák. Nem tudni ennek a látogatásnak milyen hatása volt a történtekre, de 1948. március 26-án államosították az Alkaloida Vegyészeti Gyárat és 1950. januárjában – a kezdetben a gyár építésén kőművessegédként, majd gyári munkásként dolgozó – Varga János lett a gyár új igazgatója. (Lásd Farkas 1988)

A szocialista iparifejlesztés alapvetően alakította át a foglalkoztatási-, és megélhetési lehetőségeket a településen és környékén, ami Tiszavasváriban az ipari mezőgazdaság- és az ipari fejlődés egy sajátos kombinációjaként, egy atipikus szocialista iparváros kialakulásának formájában öltött testet, ahogy az majd a következő alfejezetből részleteiben is láthatóvá válik.

A Tiszavasvárit várossá tevő gyár, az Alkaloida és a vele alakuló település

A háború után, ahogy fentebb egy mikrotörténet erejéig említésre került, a Chinoinhoz, a Richter Gedeonhoz, a Wanderhez hasonlóan az Alkaloidát is államosították. A továbbra is prosperáló gyár működésébe nagyságrendi áttörést hozott a magyar gyógyszeripar ’60-as években bekövetkező rekonstrukciója: ekkor az Alkaloida a nagy volumenű gyógyszeralapanyag előállítását átvette a budapesti vállalatoktól, és emellett egy tablettázó üzem is kialakításra került a gyárban. Az 1970-es évektől aztán elkezdődött a növényvédő és gyomirtó, valamint a talajfertőtlenítő és rovarirtó szerek gyártása is, amivel a gyár pénzügyi eredményessége több mint ötszörösére emelkedett, és a dolgozói létszáma is jelentős növekedésnek indult. A ’60-as évek eleji 3-400 fős gyári dolgozói létszám a ’70-es évek elejére már meghaladta a kétezer főt.

Mindezek velejárójaként Tiszavasvári nagyközség is komoly változásokon ment át. A gyári munkásként szerződők nagy számban és családosan jöttek a községbe, ahogy a folyamatos fejlesztési igényt kiszolgálandó értelmiségiek is.

Tiszavasváriban a gyár körüli részen egy „önálló kisváros” épült ki lakóépületekkel, boltokkal, szórakozóhelyekkel és közösségi terekkel. Többemeletes könyvtár létesült, és a kulturális lehetőségek gazdagságát hűen tükrözi, hogy a gyári dolgozók számára szervezett közösségi gyermeknapi rendezvények egyikén az országosan is jól ismert 100 Folk Celsius, a felnőtt program keretében pedig az LGT együttes szórakoztatta az érdeklődőket.

A nagyközségbe 1981-ben új tanácselnököt neveztek ki és teljesítendő célként fogalmazódott meg irányába a település várossá válása, ami 1986-ra teljesült. A két előzménytelepülés egymással határos szélein egy új városközpont alakult hatalmas, a ’80-as években építészetileg előremutató tanácsépülettel, majd későbbi járási hivatallal, és az egykori körzeti orvosi rendelőt is magába foglaló épületkomplexummal. Ez lett egy új közösségi házzal és modern lakótelepi lakásokkal kiegészülve a kialakuló új város központja. Valamivel később a város nagy része csatornázásra került, és a kiépült belső városmag útjainak döntő többsége szilárd burkolatot kapott.

A ’70-es években a bő kétezer fős gyári dolgozói közösség és családjaik által, majd a ’80-as évek elején meghirdetett városiasodással már a települési vezetés révén is deklaráltan egy új együttélési- és együttműködési kultúra jelent meg. Ennek a változásnak a kerete természetesen a kádári konszolidáció volt annak minden ellentmondásával együtt. 

Mindennek az alulnézeti perspektívája az Alkaloidából hozott, alábbi három mikrotörténeti írásban olvasható: egy munkahelyi vitában a pluralizmus élménye, a gyári munkahelyi közösség által támogatott önfejlesztés lehetősége, valamint a munkaverseny eredményei. Itt érdekes és fontos, hogy ez utóbbi az Alkaloidában a nemzetközi piaci verseny kontextusában került visszatérően megfogalmazásra.

Balogh Károly: (…) valamilyen szakmai kérdésen összekaptam a korábbi üzemvezetőmmel: azt mondta, ne oktassam én őt. Másnap hivatott és bocsánatot kért. Akkor éreztem először igazán, hogy ebben a gyárban én is gazda vagyok. (Angyal 1966) Mándoki István: Édesapám nyugdíjas. Egyáltalán nem „bírta” volna taníttatásom. Nem is jelentkeztem volna, de abban a biztos tudatban indultam, a gyár segít. Pénzben ezt nem is lehet kifejezni. Feleségemmel az egyetemen ismerkedtem meg. Ide került ő is. Egy éve házasodtunk össze, s amikor felmutattam a házassági bizonyítványt, kétszobás lakást kaptunk. (Farkas 1968) Nyírségi Magyar Nép szerkesztőségének beszámolója 1949-ből: Jó munkát végzett az Alkaloida vegyészeti gyár! Az önköltségcsökkentés, a dolgozók szocialista munkaversenye révén sikerült a világpiaci versenyképes árat elérni és nemcsak a régi piacokat tartották meg, hanem sok új piacot is szereztek. Hogyan lehetséges ez? Hogyan sikerült az önköltséget lenyomni és olcsóbban termelni? Alföldi László codein-transzformálássál kapcsolatos újítása révén egy év alatt 61.843 forintot takarít meg. Varga Gyula az áztatónál 71.800 forintot, Tárnái Gyula elvtárs a gőzgépnél újított és ezzel évente 7429 forintot takarít meg. Bevezetés előtt áll Alföldi László újítása, egy új morphin-kockázó gép havi 4860 forint megtakarítást eredményez majd. Az első negyedévben beadott újítási javaslatok 150.000 forint meg. takarítást jelentettek a dolgozók számára. így gazdálkodnak a munkások. (Nyírségi Magyar Nép 1949)

Bár a települési beszélgetőpartnereink közül volt, aki úgy emlékezett, hogy egy kicsit város volt a városban a gyár és a gyári lakótelep, ám a morfin előállításához szükséges mák termesztése a lakosság jóval kiterjedtebb része számára kínált munkalehetőséget. A termelőszövetkezetekben és az éves megművelésre kiadott földeken a helyiek egymással versengve termelték a mákot, ami sokaknak a megélhetést, másoknak a számottevő kiegészítő jövedelmet biztosította.

A gazdaságilag prosperáló gyár, a vele alakuló, fejlődő dolgozói közösség és maga a település, a Kádár-rendszer egyik igazi sikertörténeteként jelenítődött meg a település lakóival folytatott beszélgetéseink során, közülük többen „aranykorként” aposztrofálták a ’70-es és ’80-as évtizedeket. 

Ennek az egyik érdekes aspektusa a közösségért, nem juttatás ellenében végzett társadalmi munka.

„A Tiszavasvári 115. sz. Iparitanuló Intézet fiataljai a nyáron számos helyen végeztek gyakorlati munkát. A társadalmi munkákról készített statisztika elárulja, hogy a Tiszavasvári Állami Gazdaság és a gépállomás szerelő műhelyében negyven fiatal 10 778 társadalmi munkaórát végzett.” (Kelet-Magyarország 1961)

Ez a mikrotörténeti keretes írás a diákok körében jeleníti meg a társadalmi munkavégzést, de tágabb társadalmi kontextusban, a település lakossága megyei szinten is kiemelkedően teljesített. 1988-ban a Kelet-Magyarország arról tudósított, hogy az utolsó tíz év alatt Tiszavasvári öt esetben végzett „dobogós helyen’’ a társadalmi munka – több, mint kétszáz település között folyt – megyei versenyében (b.j. 1988).

A várossá válást megelőzően még több társadalmi munkát végeztek a település lakói. 1986-ra az előző év kétszeresére nőtt a helyeik önkéntes hozzájárulása a település fejlődéséhez, ami azt jelenti, hogy 9,5 millió forint értékű társadalmi munkát végeztek ebben az évben a lakosok és a közületek pedig 34 milliós forinttal egészítették ezt ki. Az egy lakosra számított hozzáadott érték – a csecsemőtől az aggastyánokig – meghaladta a 3.000 forintot. Ennek értelmezéshez adalék, hogy a teljes munkaidős alkalmazásban állók havi bruttó átlagkeresete 1986-ban Magyarországon 6.435 forint volt. Ez azt jelenti, hogy átlagosan az országos havi bruttó átlagjövedelem felével járult hozzá ebben az évben minden egyes lakos a település fejlesztéséhez.

Burget Lajos, aki hosszú ideig a Kelet-Magyarország, majd a Hajdú-Bihari Napló megyei lapok munkatársa volt, 1973-ban az előbbi lap hétvégi mellékletében egy hosszabb, már- már irodalmi értékű látleletet írt a település aktuális állapotáról, aminek most a zárósorait idézzük: 

„Furcsa világok élnek egymás mellett. Azoké, akik a kerítésen átnézve mindenre kíváncsiak. Az emeletes házakba visszavonulóké. Az idősöké, akikre az évek funkciók sokaságát tették. Fiataloké, akik még sokszor gondolkodnak, megosszák-e szabad idejüket saját világuk és a köz között. Ijedt emberek világa, akik a kivívott pozíciót féltik a jelentől, de még inkább a jövőtől. A törekvőké, akik számára lassú a tempó, a tán a ma gondján átnézve már most 2000-et célozzák. Öreg cselédeké a Kabay-telepen, írástudatlanoké, akik talán még ma is zavarban vannak, ha elmennek a Dessewffy-kastély előtt. A kicsit parvenüké, a proccorké, az ádázán versengőké. De mindent meghatározóként a munkássá váló emberek világa, amely minden kétlakisága ellenére a józan jövőé.
Még nagyon, sok híja van annak, hogy Tiszavasvári igazi várossá váljék. Mert ez nem kinyilvánítás kérdése. Csak annak a függvénye, vajon tud-e a mai nagyközség minden ereje egy akarattal és szívvel a cél érdekében tenni, ha kell lemondani, áldozni, alkalmazkodni és önmagát formálni.” (Burget 1973)

Tiszavasvári, mint szocialista iparváros, nem egy „zöldmezős” beruházásként jött létre, ami jól érzékelhető a fentebb idézett „Burget-dilemmában”. Párhuzamosan van benne jelen sok különféle szemléleti alapállás, életvilág, együttélési minta, ami a két nagy roma közösség két előzménytelepülési helyzetében is látszik, ahogy azt ennek a blokknak az 5. lábjegyzetben már érintettük.

A rendszerváltást követő időszak

Természetesen a gazdasági-, társadalmi- és mentalitástörténeti változások nem azonos időben és nem egy az egyben képződnek le helyi szinten. A rendszerváltás után a téeszek átalakulása, a mezőgazdasági birtokviszonyok megváltozása érte el először Tiszavasvárit.

Az Alkaloida gyárat 1996-ban privatizálta a magyar állam, de a privatizációs megállapodásban rögzített öt éves tovább foglalkoztatási kötelezettség eredményeképpen csak 2001-től kezdődően történtek meg a tömeges elbocsájtások. Mindezzel együtt az Alkaloida leépülésének a folyamata időben ennél jóval hosszadalmasabb volt, a gazdasági nehézségek, a termelési hatékonyság, a beruházási-, illetve tőkehiány már a ’80-as évektől visszatérő témája volt a megyei- és helyi médiának is.

Sulyok József 1981-től 2006-ig tartó településvezetési időszaka alatt sok fejlesztés érkezett a városba, ami Sulyok érdekérvényesítő képességének volt köszönhető, mivel a település érdekeit képes volt határozottan képviselni a megyei- és az országos vezetés felé. A rendszerváltást követő évtizedben részben e korábbi tapasztalatok miatt a városlakók számára talán még nehezebbé tette annak a belátását, hogy a település, az atipikus szocialista iparvárosi fejlődés negyven éve után elindult a – szintén atipikus – „zsugorodás” útján.

Az Alkaloida leépülésével, annak egyfajta következményeként a város gazdasági- és társadalmi szerkezetváltozása jól leírható a szociológiai „zsugorodás” szakkifejezésével. Az értelmiség és a vegyipari szakdolgozók egy jelentős része együtt hagyta el a várost. A település zsugorodási folyamatának helyi sajátossága, atipikussága abban áll, hogy számszerűségében, szemben a zsugorodó iparvárosokkal (például Ózd, Miskolc, Dunaújváros), Tiszavasvári összlakosságának a száma nem csökkent radikálisan. A ’90-es évek 13 és félezres lakóságszáma, bő 12 ezresre csökkent. Azonban az el-, és idevándorlás, valamint a természetes szaporodás eredményeként jelentősen megváltozott a lakosság összetétele. A gazdasági helyzet romlásának és a települési társadalomszerkezet átalakulásának következményeként még inkább felerősödött a települési társadalom dezintegrációja (Lásd Koós 2020, Laki 2015).

2006-ban a szocialista irányítású városvezetés véget ért. Sulyok József nem indult az önkormányzati választásokon és egy átmeneti ciklus után, 2010-ben az országos politika mozgásokkal szemben Tiszavasvárinak Jobbikos városvezetése lett. Ez volt ekkor az egyetlen tízezernél nagyobb lélekszámú település, ahol a Jobbiknak sikerült megnyernie a választást. Tiszavasvári a „Jobbik fővárosa” és a „Jobbik mintatelepülése” lett, és ennek köszönhetően az országos párpolitizálás tekintetében és terében láthatóvá vált a nyilvánosságban.

A Jobbik helyi felemelkedésének lokális előzménye az országos nyilvánosságot is kapó – 1997-es különballagás mellett – a 2006-os olaszliszkai lincselés volt, aminek a köztiszteletben álló tiszavasvári tanár, Szögi Lajos volt az áldozata. A tragikus bűnügy következményeként a fokozódó cigányellenség hullámát kihasználva tudta az önkormányzati választásokat megnyerni az akkor szerveződő helyi Jobbik. A párt a 2010-es, a 2012-es időközi, és a 2014-es önkormányzati választások során nemcsak polgármesterséget adott a városnak, hanem többséget is tudott biztosítani a képviselőtestületben. Választási programjának minden esetben a legfontosabb elemei a helyi cigány kisebbséggel kapcsolatos problémák rendészeti módszerekkel való kezelését jelentették, kihasználva a többségi társadalom frusztrációját, szőnyeg alá söpörve a település valódi problémáit. 

Ebben az összefüggésben a helyi Jobbik politikája tökéletesen „rímel” a fentebb permanens etnikai vonatkozású, újnacionalista gyökerű, új ellenségkép keresésnek nevezett politikai magatartással.