A települési roma közösségek integrációja/ szegregációja

A zsidókhoz hasonlóan a cigányoknak sem jutott hely a helyi emlékezet Gombás András által 1978-ban és Hunyadi József által 1980-ban megírt és megjelent reprezentatív, előzménytelepüléstörténeti köteteiben. Pedig például Lengyel Gabriella a kétezres évek elején a településen folytatott beszélgetéseinek jegyzeteiből kiderül, hogy az akkori bűdi görögkatolikus pap a Rézműves családnevet már a 17. századtól látta az anyakönyvekben. A református lelkész pedig az anyakönyvi bejegyzésekben a ruszin eredetű Rigacs nevet találta meg hasonlóan korai időkből. Véleménye szerint ez a név csak a cigányok között fordult elő, ami egyértelműen igazolná, hogy a cigányok évszázadok óta jelen vannak a településen. Lengyel jegyzetei alapján tény, hogy a református anyakönyvben 1750., a görögkatolikusban 1795. és a katolikusban 1806. az első helyben született, valószínűsíthetően cigány lakosról készült anyakönyvi bejegyzés.

A jelenkori viszonyok szempontjából szimbolikus két esemény (a „küönballagás” és a 2016-os, az egykori érpataki vezette „rendteremtési kísérlet”) megértéshez is fontos látni, hogy Tiszavasvári két előzménytelepülésén két különböző, egyaránt cigányként címkézett etnikai csoport élt és él ma is. Az egykori Tiszabűdön az ún. romungró cigányok, míg Bűdszentmihályon az ún. oláhcigányok. Alapvető különbség a két csoport között, hogy míg a bűdi – ezt megnevezésükben is hordozó – romungrók („magyar cigányok”) csak magyarul beszélnek, addig a bűdszentmihályiak a romani egy dialektusát beszélik a mai napig. Ők az egyik legnagyobb saját nyelvüket tartó roma közösség ma Magyarországon, akiket helyben Széles-Keskeny úti, szentmihályi telepi cigányoknak vagy majorosiaknak hívnak, egykoron pedig Petőfi útiaknak neveztek.

A cigányság – etnikumként való – települési jelenlétének az elhallgatása jól illeszkedik a Kádár-kor kínálta ún. „szocialista humanista”, szektoriális, kényszerasszimilációs cigánypolitikájához. Országosan az egypártrendszer kiépülésével a politikai vezetés – érdekes, de nem meglepő módon a Horthy-rendszerhez hasonlóan – alapvetően közegészségügyi és rendészeti kérdésként tekintett a cigányok társadalmi jelenlétére. Politikai projektként az 1961-es párthatározat kiadásával az MSZMP KB Politikai Bizottsága fogalmazta meg a pártállam kényszerasszimilációs cigánypolitikáját, amiben kézzelfogható célként a magyarországi cigányság lakhatási-, oktatási- és foglalkoztatási helyzetének a megjavítása lett megnevezve. A lakhatási-, foglalkoztatási- és tanulási integráció ígéretért és lehetőségért, a romákkal kapcsolatos társadalmi kérdéseket Ladányi János kifejezésével élve „közmegegyezéses hallgatás” kísérte (Ladányi 2005). E „megállapodást” Kovai Cecília így foglalta össze: az asszimilációs kényszer tehát a „magyar” oldalnak garantálja egyrészt a cigánysággal összeforrt jelenségek periférián tartását, másrészt biztosítja, hogy a cigányság tágabb értelemben vett politikai követeléseivel ne kelljen számolni. „Cigány” oldalról pedig fenntartja azt az ígéretet, hogy az előnytelen társadalmi pozíció elhagyható és védelmet nyújt a nyílt rasszizmussal szemben (Kovai 2017:240).

A Kádár-rendszer ekképp alakuló cigánypolitikájának az eredményei kapcsán, Hajnáczky Tamás összegzése szerint, „általánosságban megállapítható, hogy a »cigánykérdésnek« valamennyi területén az egymással ellentétes irányú törekvések eredményeképpen félmegoldások sorozatai keltek életre. A tanácsok a közigazgatási területükön lévő cigánytelepeket nagyrészt felszámolták, de »modernebb cigánytelepeket« hoztak létre az egy tömbbe épített CS-lakások révén. A cigány gyermekeket ugyan beiskolázták, de gomba módra szaporodtak a cigányosztályok, illetve gyakran gyógypedagógiai intézményekbe sorolták őket, fenntartva az elkülönültségüket. Hasonló folyamatok játszódtak le a foglalkoztatás terén is, munkát adtak a cigány munkavállalóknak, de »cigánybrigádokba» osztották be őket, és »cigányszakmák« jöttek létre” (Hajnáczky 2015:86.).

A romák háború utáni, Tiszavasvári helyzetének alakulásához, illetve ennek megértéshez három alapvető forrás áll rendelkezésünkre:

I. 1947-ből Lányi Kamilla helyzetképe

Lányi 1947-ben a két előzménytelepülésen lakó két cigány csoport között nagy különbséget látott, véleménye szerint a bűdi cigányok „már majdnem jómódúaknak mondhatók az általánosságban e téren uralkodó állapotokhoz képest. Mindenesetre állandóan megtelepedettek és állandó foglalkozásuk van” (Lányi, 1947:43). 

Szentmihályon, ekkor még a Tóalján – Lányi beszámolója szerint – 23 család, mintegy 130 fő élt. E közösség tagjainak állandó foglalkozása nem volt, építkezéseken segítettek, vályogot vetettek, loptak, jósoltak. A helyiek elmondása alapján egyedül a cigány bíró dolgozott a cséplésnél mezőgazdasági bérmunkába. A szentmihályi cigányok közül többen igényeltek földet a földosztáskor, de csak ketten kaptak. A csoport ideiglenesen egy 600 négyszögöles agyagos földdarabot kapott a település úgynevezett tóaljai szélén, ahol családonként maguk építette vályogkunyhókban laktak. A főcsatorna ekkor már tervbe vett építése okán elköltöztetésre vártak. Lányi megfigyelése szerint az itt élő gyermekek nem jártak iskolába és ruhájuk sem volt.

II. Az 1959-es „cigányösszeírás” eredménye

Az ekkor dokumentáltak szerint a szentmihályi csoportot már átköltöztették az egykori uradalmi majorság területére. Itt 28 család lakott, 2-3 cseréptetős házban (amelyek korábban cselédlakások voltak), illetve a nagy többség kukoricával fedett, sárból, vályogból tapasztott kunyhókban, rendkívül egészségtelen körülmények között. Egyetlenegy WC sem volt a telepen. A telep lakóinak nagy része ekkor alkalmi munkákból élt, napszámosként dolgozott, míg a lakosok egy másik nagyobb csoportja vályogvetéssel, sármunkával foglalkozott.

A telepen mintegy 18-20 tanköteles gyermeket számoltak össze, akik közül mindössze 2-3-an jártak rendszeresen iskolába. Az iskolától való távolmaradás okaként a ruhátlanságot – a felső és alsó ruházat alkalmatlanságát, a lábbeli hiányát – jelölték meg az összeírást végző tanácsi munkatársak.

A bűdi telepet, a beszámoló szerint, ekkor 30 család lakta, Lányi a telepen 30 lakóházat, 8 WC-t és 3 egészségtelen ásott kutat számolt össze. A telep lakóinak mintegy fele a nyári időszakban vályogvetéssel, a téli időszakban gyékényfonással foglalkozott, míg a másik részük, a fiatalabb réteg vállalatokban és üzemekben dolgozott állandó segédmunkásként.

A bűdi részen lévő cigánytelepen kb. 30-35 tanköteles gyermeket számoltak, akik közül 4-5-en jártak több-kevesebb rendszerességgel iskolába. A távolmaradást általában azzal indokolták, hogy nincs kedvök[!] iskolába menni a gyerekeknek, mert a többi gyermek állandóan érezteti velük, hogy ők cigányok. A két telep összehasonlítása kapcsán érdekes és fontos az a megfigyelés, hogy a bűdi telep iskolaköteles gyermekei között igen kis százalékban állt fenn a ruhátlanság.

Máté Mihály tanító, a kultúrotthon igazgatója néhány évvel a cigányösszeírás előtt, 1956-ban a Béke és szabadság című hetilapban megjelent írásban 309 főre tette a két telepen élő cigányok számát (Joós 1956).

III. Lengyel Gabriella 2000-es évekbeli helyzetképe

Az egyik legfontosabb, a helyzetet alapvetően újra keretező szempont, hogy az ’56-ban megszámolt 309 tiszavasvári roma száma egy nagyságrendnyit nőtt a 2000-es évekre. Lengyel Gabriella 2002-ben 2008 cigány lakost számolt össze, miközben a település összlakosságának a száma nagyságrendileg nem változott, a háború utáni kb. 12 000 főről a ’90-es évek elejére kb. 13 és fél ezerre nőtt a Tiszavasváriban élők száma.

A’97-es iskolai szegregációs ügy kapcsán különösen érdekes a településen élő etnikai közösségek korcsoportos eloszlása. Lengyel hagyatékából előkerült egy 2001-2002-es országos, megyei és települési adatokat összehasonlító táblázat (Lásd az alábbi táblázatot).

A táblázat országos „együtt” adatoszlopának 45-49 évesek sorában a kiugró értékét a Ratkó-gyerekek magas száma magyarázza, a 20-24 és 25-29 évesek sorait pedig a Ratkó-unokáké. A két cigány közösségben nem látszik a Ratkó Emília nevével fémjelzett demográfiai tendencia, az egyes évjáratokban egyenletesen nő szinte évről-évre a gyerek száma a romák között. Az arány a Ratkó unokák korosztályánál fordult meg és ahogy látszik, a ’70-es évek közepétől mintegy „robbánásszerűen” nő meg az oláh cigány gyerek száma évjáratonként, miközben kicsit később kezdődőden és kevésbé kiugró arányok mentén ez a tendencia látszik a romungró cigány közösségben is. A táblázat szerint a 2000-es évek elején országosan 17%, a tiszavasvári romungrók között 41%, az oláh cigányok esetében 54% a 14 éves, illetve az annál fiatalabb korúak aránya, egyre több, egyre fiatalabb gyermekkel. 

Ennek figyelembevételével érdekes a három visszatérően vizsgált dimenzióban (munka, lakhatás és iskola) a helyzet alakulása a Kádár-rendszer kiteljesedésével.

A munka – a foglalkoztatási szegregáció

Ahogy a föntebbiekből látszik, a II. világháború után a bűdi cigány férfiak a szentmihályiakhoz képest hamarabb és nagyobb arányban jutottak napszámos, aztán alkalmi munkához, később pedig állandó munkahelyhez a mezőgazdaságban, a helyi kisipari szövetkezetekben, a környékbeli építkezéseken, vagy a termelőszövetkezetekben.

A ’80-as évek városi fejlődése, a részleges, ám állandó jellegű foglalkoztatás némi anyagi gyarapodást eredményezett mindkét roma közösségben. Ezidőtájtól már az asszonyok is nagyobb számban és viszonylagos rendszerességgel eljártak dolgozni a helyi téeszekbe, a hajdúnánási gazdaságba, vagy a hajdúvidi baromfifeldolgozóba. A stabil munkahellyel rendelkezők, akik megfeleltek a kölcsönfelvétel feltételeinek javíthattak lakáskörülményeiken, részletre vásárolva akár be is rendezkedhettek. Az alacsony, de rendszeres munkajövedelem az alkalmi munkákkal egy kicsit megpótolva az előző – és különösen a régmúlt, illetve az elkövetkező – időkhöz képest tisztes szegénységet biztosított ezekben az időkben.

A jövedelem arra már nem volt elég, hogy tartalékok is képződjenek és sokan ki is maradtak még ebből a nagyon alacsony szintű gyarapodásból is. Ez különösen igaz volt azokban a családokban, ahol fogyatékosság, tartós betegség, korai munkaképtelenség, vagy egyszerűen az önromboló életstratégia (börtön, alkohol), illetve a család szétesése terhelte az együtt élőket.

A foglalkoztatás terén az Alkaloida a ’90-es évek végéig, a több mint kétezer munkavállaló foglalkoztatásával, a magas bérekkel és a gazdag dolgozói juttatásokkal felszippantotta a helyi munkaképes korú lakosság egy jelentős részét, így a helyi mezőgazdaságban, mezőgazdasági kisipari szövetkezetekben jutott munka a romáknak. A gyárban csak elvétve dolgozott cigány ember.

A lakhatás – a lakóhelyi szegregáció

Kevésbé voltak új betelepülő családok, inkább a környező településekről házasulók kezdtek itt nagyobb arányban közös életet a viszonylag jobb megélhetési lehetőségek miatt. A kiköltözések jelentősebb léptékben a ’70-es évek elején kezdődött meg Bűdön, amikor egyre többen elhagyták a gyepsori putrikat és a környező utcákba települtek át. A szentmihályi telep esetében pedig ekkor indultak meg a magánerős építkezések, ahogy fentebb már szó volt róla. A telepeken elég sok szabad hely volt, így az építkezés, mint lehetőség nyitva állt. 

Ebben az összefüggésben (is) fontos, hogy magának a cigánytelepi életnek is van egy a méretében és az együttélés sajátosságaiban rejlő vonzereje: a több nagy család és a hozzájuk tartozó sok kiscsalád a változatos társas együttlétek és az intimitás gazdag terepét kínálta. Lengyel ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy a nagy telepek kialakulásához az is szükséges, hogy ne legyen a közelben más elszívó közösség. Ez utóbbi más nézőpontból szerinte azt is jelenti, hogy a vonzáskörzetben található települések lélekszám-, ellátottság- és megélhetési lehetőség szempontjából valamilyen – többnyire történelmi – okból távol tudják tartani maguktól a cigányokat.

„Volt egy láthatatlan fal a telep, a telep meg a város között. (…) Az ismert környezet egészen a suliig terjedt, a játszótérre se jártunk gyerekként. Ezt lehet magyarázni szerintem a távolsággal, lehet magyarázni azzal, hogy annyira kreatív gyerekek voltunk, hogy mi megoldottuk magunknak, hogy jót tudjunk játszani és ne kelljen menni a játszótérre, mert az messze van. És nem is nagyon volt ez a szüleimben, hogy nekünk a játszótéren van a helyünk. Mikor már nagyobbak voltunk, ilyen tizenegy, akkor mentem a tesóm után, aki két évvel idősebb tőlem, és ő már feljebb merészkedett és akkor én is mentem utána, és akkor fedeztem fel először a játszóteret, majd a város többi részét.” – interjúrészlet egy a Bűdi telepen felnőtt fiatallal „(…) Példa erre a közhasznú munkásoknak kiadott személyi kártya. Ezzel a polgármester mintegy írásba adta, hogy a cigányoknak nincs joguk bármikor köztéren tartózkodni. Új fejlemény, hogy a kijárási tilalom megjelent Bűdön is. Eddig valahogy másképp kezelték a magyar cigányokat, mint az oláhcigányokat. A diszkóba az oláhcigány fiatalokat nem engedik be, a büdiek bemehetnek.” (Lengyel 2013)

Lengyel megjegyzi, hogy „az élet különös fintora az, hogy sok család lakókörülményeiben pont akkor következett be igen jelentős javulás (a szentmihályi telepen – a szerk.), amikor a megélhetésük teljesen ellehetetlenült. A szociálpolitikai kedvezményes lakásépítési hullám eredményeképpen Bűdön kicsivel korábban, a szentmihályi telepen pedig 1997-ben – éppen a különballagás, illetve az azt követő években – 85 úgynevezett szocpolos ház épült” (Lengyel 2013:65).

A két előzménytelepülés eltérő történelmi sajátosságokkal bíró cigánytelepei tekintetében jól látszik a lakhatási szegregáció terén is megmutatkozó két elég különböző együttélési stratégia. Míg a szentmihályi részen szigorúan a telep határain belül terjeszkedtek és ott kezdtek új építkezésekbe, addig a bűdi „kirajzás” során a cigánytelep addigi határait terjesztették ki a környező utcákba való beköltözésékkel, ami minden korlátjával együtt jóval több integrációs teret és lehetőséget adott az ott élő cigány lakosoknak. 

Az iskola – az oktatási szegregáció

Az ’50-es évekbeli helyzetleírásokból és hivatalos dokumentumokból pontosan látszik, hogy a romák között igen magas volt az iskolába nem járó gyerekek száma. Az iskolába járók száma osztályonként maximum néhány főt jelentett csak ezekben az időkben.

A ’80-as éveben történt lényegi elmozdulás, ugyanis – ahogy azt fentebb részleteztük – ekkora nőtt meg az óvodai-, és iskoláskorú gyerekek száma az intézményekben.  Lengyel jegyzeteiből és a mi beszélgetőpartnereink visszaemlékezéseiből is úgy tűnik, 1985-ben kezdődött el a szentmihályi telep körzeti iskolájában a szegregált oktatás bevezetése.

Az Alkaloida virágzásával, a dolgozói létszám gyors növekedésének hatására megnőtt az iskola tanulóin belül a magasan képzett, jómódú gyerekek aránya, és ezzel párhuzamosan a cigánytelep növekedésével megnőtt a cigány gyermekek száma is az iskolában. Amikor pedig a cigány gyermekek aránya egy kritikus határon túllépett, akkor vezette be az iskola az elkülönítést. Ennek magyarázatát pedagógiai érvek szolgáltatták, a telepi alsós gyerekek számára iskolaotthonos oktatást vezettek be, míg a nagyobbak számára ifjúsági osztályokat indítottak. A valóságban azonban nem következett be olyan mértékű növekedés az iskolába járó gyerek számában, ami a külön cigány osztályok létrehozását magyarázná, ráadásul így is sokáig igen nagy maradt a korai lemorzsolódás, a gyerekek egynegyede-, egyharmada a kétezres évekig továbbra sem fejezte be az általános iskolát.

A település cigány népességének jelenkori helyzete

A két, vizsgált esemény kapcsán érintett szentmihályi telep helyzete

Lengyel Gabriella 2013-ban így írt a Széles és Keskeny utca névvel fémjelzett telepről és a telepen élőkről:

„A munkahelyek elvesztése, a fekete- és alkalmi munkák bizonytalansága a legtöbb család számára a létbizonytalanságot, és sok család részére a valódi nyomort és éhezést hozta el a Széles úton. Tartalékaik a jobb módúaknak sem voltak, a szegényebbek azelőtt is egyik pénztől a másikig éltek. (…) A telepi családok legnagyobb része nyomorog. Állandó munkahelye nincs senkinek. (…) A legszegényebb családok fogyasztása szűkösebb már nem lehetne. Kövér embert ebben a körben nem látni, a gyerekek kis növésűek, véznák.” (Lengyel 2013:63-57)

Ahogy Kovai említi (Kovai 2023), a 2015. utáni országos konjunktúra itt is sokak tekintetében fordulópontnak tekinthető. A fokozódó munkaerőhiány okán a telepen is sokan elkezdhettek stabilabb munkahelyeken dolgozni, amire ilyen mértékben a rendszerváltás óta nem volt példa Tiszavasváriban sem. A konjunktúra évei azonban mára véget értek, a gazdasági növekedés lelassulása, megállása, valamint az energiaválság és az infláció több vonatkozásában már ismert, de emellett új megélhetési problémákat is eredményez, aminek a szerteágazó következményei e sorok írásakor még nem beláthatóak.

A „kollektív percepció”, a „cigányozás” helyben – „Nem voltam rasszista, de rasszista lettem”

Tiszavasváriban a kollektív percepció, a város zsugorodásával – szemben az országosan hullámzó tendenciával, – folyamatosan napirenden tartotta és erősítette a „cigány-kérdés relevanciáját”, az etnikai vonatkozású újnacionalista narratívát.

Ennek egyik, számunkra a helyzetet találóan jellemző példája az egyik interjúalanyunk – a címben idézett – önjellemzése. Beszélgető partnerünk a cigányok és nem cigányok közötti egyre ellenségesebbé váló viszony mindenre és mindenkire kiterjedő voltát akarta kifejezni a kétezres, kétezertízes évek településtörténeti vonatkozásában.

„Általában a parasztok, de még a volt cselédek is valósággal gyűlölik a cigányokat. Ez a gyűlölet jóval erősebb bennük, mint az antiszemitizmus. Többen kijelentették, hogy koncentrációs táborokba kellene őket zárni, mint a zsidókat Németországban.” (Lányi 1947:43) „A háború alatt az volt a terv, hogy elviszik a cigányokat is, a cigányok lettek volna elvíve, de a zsidóknak több volt a pénzük, ékszerük, ezért megfordították a sorrendet” – idézi Lengyel a települési romák között többek által is vallott, a mi tudomásunk szerint semmilyen történeti forrás által meg nem alapozott hiedelmet (Lengyel 2013:59).

A fentebbi mikrotörténetek közül az első azt jelzi, hogy milyen régi keletű és milyen intenzitású a többségiek részéről a cigányokkal szembeni ellenérzés, míg a második egy a romák köréből származó, tudomásunk szerint nem megalapozott, de ezzel együtt is sokat eláruló vélekedés a többségiek romák által vélt viszonyulásáról. Különösen a településen élt zsidók tragikus történetének ismeretében drámai ez a narratíva, főképp, hogy ötven-hatvan év elteltével is változatlanul megfogalmazásra kerül a helyiek részéről.

A romáknak ezt a percepcióját igazolja egy a különballagás huszonöt éves évfordulójára, a Magyar Narancsban írt megemlékezésünk Facebook-megosztásának a városi fogadtatása, ami a legtöbb hozzászólást kiváltó bejegyzésünk lett a mintegy száz helytörténeti jellegű írásunk közül. Egyedüli eset volt, hogy a hozzászólások közül volt, amit elfogadhatatlan stílusa miatt töröltünk, majd végül a hozzászólás lehetőséget teljesen leállítottuk a szélsőséges és ellenséges indulatok miatt.