Történet

A települési zsidóság (I.), a romák (II.), a helyi, etnikai és vallási csoportok (III.), a szegénység (IV.) és az iskolai szegregáció (V.) II. világháború utáni története a településen a társadalmi integráció/dezintegráció fogalma mentén:

I. A települési zsidó közösség integrációja/szegregációja

Diagnosztikus értékű a zsidó lakosok emlékének elhallgatása, a helyi emlékezetből való kirekesztése a városban. Minden ellentmondásával együtt, az országos tendenciákat leképező helyi antiszemita megnyilvánulás-hullámok és a holokauszt ellenére, „a hitközség vezetői és hívei a helybeli keresztény lakossággal viszonylagos harmóniában éltek.” 1944. április 14-én mindenkit, a közösség 652 tagját hurcolták el, akikből 91-en élték túl a vészkorszakot. 

II.  A települési roma közösségek integrációja/ szegregációja

A zsidókhoz hasonlóan a cigányoknak sem jutott hely a helyi emlékezet Gombás András átal 1978-ban és Hunyadi József által 1980-ban megírt és megjelent reprezentatív, előzménytelepüléstörténeti köteteiben.

Hajnáczky Tamás összegzése szerint – a Kádár-rendszerben – „általánosságban megállapítható, hogy a »cigány-kérdésnek« valamennyi területén az egymással ellentétes irányú törekvések eredményeképpen félmegoldások sorozatai születtek. A tanácsok a közigazgatási területükön lévő cigánytelepeket nagyrészt felszámolták, de „»modernebb cigánytelepeket” hoztak létre az egy tömbbe épített CS-lakások révén. A cigány gyermekeket ugyan beiskolázták, de gomba módra szaporodtak a cigányosztályok, illetve gyakran gyógypedagógiai intézményekbe sorolták őket, fenntartva az elkülönültségüket.

A romák háború utáni, Tiszavasvári helyzetének alakulásához, illetve ennek megértéshez három alapvető forrás áll rendelkezésünkre. Ezek alapján megállapítható, a Hajnáczky által leírt tendenciák – tankönyvszerűen – érvényesültek Tiszavasváriban is.

Az életfeltétek – ha mégoly ellentmondásosan is érvényesülő- javulásának köszönhetően a településen a roma gyerekek születésszáma „robbanásszerű” növekedésnek indult. Ez azonban a minden téren rendszerszerűen érvényesülő szegregáció eredményeként láthatatlan marad a település lakossága számára. 

Megkerülhetetlenül került a jelenség napirendre, amikor a romagyerekek nagy számban megjelentek az oktatási rendszerben. A rendszerváltást követő települési gazdasági viszonyok ellehetelenülésével az ebből fakadó társadalmi, együttélési konfliktusok óhatatlanul megjelentek.

III. A két előzménytelepülés lakosságának integrációja: a vallási, nemzetiségi és mentalitásbéli ellentétek története a települése

Az 1900-as évek első felére a két falu már tulajdonképpen „összenőtt”. Kifejező, hogy a két település találkozását, az egyik utcát, aminek az egyik oldalán Bűd, a másikon már Szentmihály található, sokáig Határ, ma pedig Egység utcának hívják.

Bűdön a hitüket gyakorló görögkatolikusok laktak, míg Szentmihályon többségében reformátusok éltek. Szentmihályon a római katolikus kisebbséghez tartozott a helyi nagybirtokos Dessewffy-család is.

Hunyadi József, a II. világháborút megelőző idők kapcsán írta: nagy volt az ellentét Szent-Mihály és Bűd között. Nem volt vasárnap, nagyobb ünnep, hogy verekedés, szurkálás nélkül múlt volna el. A verekedésből, ha az nem volt halálos, nem csináltak nagy ügyet. (…) A felekezeti különbség kizárta a két falu fiatalságának a közeledését. Házasságról szó sem lehetett.

Lengyel Gabriella, a később majd részletesen tárgyalt kétezres évek eleji írásában így összegzi a helyzetet: a település eredendően, azaz történetileg sok társadalmi feszültséggel terhes. A Kárpátaljáról betelepülő görögkatolikus Bűd és a református Szentmihály lakói közötti a vallási, nemzetiségi, vagyoni, gazdálkodási, mentalitási különbségek máig érezhetőek. Ez az a sokrétű megosztottság, amire aztán majd – szintén máig hatóan – a szocializmus pártirányításának klientúrarendszere ráépül.

IV. A szegénység rövid története a településen

A társadalmi strukturális problémákon túl a helyi földviszonyokból és társadalomszerveződési sajátosságókból is következően a II. világháborút megelőzően különösen nehéz körülmények között éltek az emberek Tiszavasvári két előzménytelepülésén, Tiszabűdon és Bűdszentmihályon. Ez tükrözik a környéken szokatlan társadalmi tiltakozások, az 1850-es parasztfelkelés, illetve a különösen intenzív agrárszocialista szervezkedés a két világháború között.

A település és a településen élők életében Tiszavasvári a ’60-as évek második felében, az Alkaloida gyár fejlesztésével elinduló atipikus szocialista iparvárosi fejlődése hozott igazi változást. A ’80-as évek második felére a város lakosságának széles köreit, ha differenciáltan is, de lényegében teljes körűen elérte viszonylagos jólét. A rendszerváltást és a gyár privatizálását követően a város zsugorodásnak indult. A leépüléssel nem csak az elszegényedés érte el a város lakosságát, hanem az ennek következtében felerősödő társadalmi feszültségek, a megosztottság – a mindent átható dezintegráció is.

V. Az iskolai integráció/szegregáció alakulása a településen – az 1997-es „különballagás” története

A ’70-es és ’80-as években a romák lélekszámának növekedése – a kádárkori viszonylagos jólét eredményeképpen – a nevelési, oktatási intézményekben vált először láthatóvá a települési többségi lakossága számára. Az ebből eredő együttélési konfliktusok következményképpen   

• „kimondhatóvá vált az addig kimondatlanul érvényesülő kirekesztés” a településen. Ezt radikalizálták a városba érkező civil szervezetek roma jog-, érdekérvényesítő tevékenységei.  
• A roma és nem roma csoportok még élesebben fordultak szembe egymással, aminek hatására az integráció néhány helyben elkötelezettebb intézményi szereplője is végleg elfordult a romák integrációjának ügyétől.
• A történtektől nem függetlenül „a kétezres évekre a települési diszkrimináció a városfejlesztési politika szintjére emelkedett.”

Ennek volt következménye az egyre erősödő és rendszerszintű nevelési-, és oktatási rendszeri szegregáció, illetve az 1997-es „különballagás”.